Ahogyan a blog címe is beharangozta, a főnököm egy fasz. Méghozzá egy ordas nagy fasz. És ezt ki is fogom írni magamból.

Kezdő bejegyzésnek hozok egy példát.

A főnökömnek szokása felugrani és átviharozni az egész irodán (nagy egylégterű) mobillal a kezében, igyekezve nagy feltűnést kelteni. Az mindegy, hogy a magán vagy a céges telefonját kapja marokba, az egyiket mindig az asztalon hagyja, hadd csörögjön folyamatosan, hogy mi, a pórnép, tudjuk csak meg, hogy ő bizony basszájba de kurva fontos ember. Ismeritek azt az érzést, amikor túl sokáig úsztok a Balatonban? Utána este lefekvéskor az ember úgy érzi, hogy benne hullámzik a víz, a hasában, a fejében. Számomra ez a lötyögés egyáltalán nem kellemes, és pontosan így vagyok a főnököm extra hangosra állított telefoncsöngésével. Ha nem szól, akkor is hallom. Csing csing csililing... csing csing csililing... Most is, a bőrömön érzem a hertzeket. Brr.

Lényeg a lényeg, 10 percenként kicsörtet egy telefonnal az egyik tárgyalóba telefonálni. 

Basszus, lehet hogy saját magát, mármint a másik telefonját hívogatja a tárgyalóból. Ez eddig eszembe sem jutott, de nem elképzelhetetlen.

Nos, mi már hetekkel ezelőtt rájöttünk ezeknek a kicsörtetéseknek a miértjére. A fiatalember ugyanis fingik. Sokat. Sokat és büdöset.

Ez önmagában nem is meglepő, tekintve hogy mennyit eszik (erről lesz még szó később), de ha neked dolgod van a tárgyalóban, elég kellemetlen úgy bemenni a kollégáiddal, hogy ótvaros bélgáz csap pofán, ha kinyitod az ajtót.

A legszebb eset azonban mégis ma esett meg.

A főnököm felállt, hogy napszúrást kapott orangután módjára elinduljon kifelé az irodából (fingani). Sajnos igyekezete és minden erőfeszítése ellenére nem tudta tartani a kis lapos, hang nélküli, de annál alattomosabb és szemet csípő fingot, amit az én és közvetlen kollégám háta mögött sikerült szabadjára engednie. A lendületből azért nem tudott kiesni, ezért kiment az irodaajtón, de mivel a tárgyalótermi látogatása okafogyottá vált, amint becsukódott mögötte az ajtó, már nyílt is, és mint aki jól végezte dolgát, visszaballagott a helyére, elégedett fejjel leült, és legalább 4 percig mint egy éppen beszart pelenkás bámult maga elé.

Hogy egy kicsit rólam is szóljon a poszt, elárulom: fantasztikus dolog ha egy meleg csütörtök délutánon az ember háta mögé finganak.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.