A főnököm egyike azoknak a tehetségtelen csökevényeknek, akik mérnöki végzettséggel léptek háeres pályára. Ilyet jellegzetesen azok a nyomorultak csinálnak, akik 6 év alatt végezték el a műszaki managerit egy vidéki főiskolán, majd elhelyezkedtek Pesten valami nagybácsi tizenkettő-egytucat HR tanácsadó cégénél fénymásológép operációs specialistának.

A lényeg, hogy ez a végzettség és szakmai tapasztalat megadta az alapot a főnökömnek ahhoz, hogy egy multicég termelési projectmanager munkakört betöltsön.

Nekünk mérnököknek ez olyan, mintha munka közben minden nap át kéne élnünk a Shrek 2-ből ismert, Szamár-féle "Ott vagyunk már? Ott vagyunk már??" hisztit. Csak mi azt hallgatjuk naphosszat, hogy "elkészültél már a kimutatásokkal?" Ilyenkor azért mégis jó, hogy semmihez sem ért, mert akár az asszony szakácskönyvéből is kikopizhatnék egy oldalt, beillesztve kiszínezett (szigorúan pasztellszínekkel!) excell táblázatba, úgy sem tudja mi a különbség a termelési állás és a képviselőfánk hozzávalóinak felsorolása között.

Nos, így egy kicsit megismerve a főnököm hátterét, remélem egyértelművé vált számotokra, hogy ő bizony nem tróger. És ezt meg is mondta, ő nem egy tróger, hogy ne öltönyben járjon dolgozni.

Éppen ezért jár öltönyben. Még akkor is, ha a cégnél senki más. Még akkor is, ha 40 fok van. Még ha a vezetőség sem jár öltönyben, mi pedig, közvetlen beosztottjai farmer-pólóban nyomjuk, ami szerintem el is fogadható egy vidéki termelési irodában.

A főnököm számára nem az, hiszen neki éppen elég nagy áldozat volt, hogy (bár tele volt jobbnál jobb ajánlattal ofkórsz) nem engedett a pesti elegáns irodák hívásának, hanem pont ide hozzánk ette a fene a főút mellé. Akkor nehogy már, ennyi lemondás után, meg kelljen válnia az apró farkát legkönnyebben kompenzáló státuszjegyéről, az öltönyről. Nem is teszi.

A gond az, hogy ahogyan semmit sem, úgy az elegánsphaspheységet sem tudja rendesen csinálni, így szabott öltöny helyett két váltás teszkós öltönyt cserélget Az egyik a klasszikus enyhén fényes galambszürke, a másik a mindenhez passzoló kékes fekete. Mindkettő tökéletes példája az "inkább gyűjts pénzt és vegyél rendeset" filozófiának, na nem mintha csóri nem tudna félretenni.

Amire ki akarok térni, csak mint kezdő, nem tudom hogyan hozzam fel, hogy a főnökömnek az átlag méretezésű szövetnadrágok bevágnak a seggébe. De nagyon. Szerintem a mutatóujjamat simán be tudnám csúsztatni a farpofái közé, úgy bekapja az anyagot a két seggkalácsa. Számtalanszor gondolkodtunk azon a kollégákkal, hogy a) nem veszi észre, mert tegyük fel ruhapróbáláskor nem mindenki nézi meg a seggét, b) hülye, és azt hiszi így is jól áll, c) olyan kéjes élvezetet okot neki az ánuszrózsáját dörzsölő szövetanyag, hogy inkább néz ki szarul, de neki ez jár.

Nem mondom, hogy ezek a gondolatok nem okoznak bennünk megbuzulással kapcsolatos kételyeket (bár komolyan mondom semmi bajom a melegekkel), de utólag, ha a fickó megszólal, nyugtázom hogy szívesebben forgatnám meg mézben és lökném a medvék közé, minthogy különböző tárgyakat dugjak a mély seggébe.

Mindenesetre alig várom a hétfőt, és hogy újra lássam. Nem is bírom ki, itt egy kép a felidézésére.

Névtelen.jpg

Bán Jonatán 2012.07.04. 18:59

Napi phing

Ahogyan a blog címe is beharangozta, a főnököm egy fasz. Méghozzá egy ordas nagy fasz. És ezt ki is fogom írni magamból.

Kezdő bejegyzésnek hozok egy példát.

A főnökömnek szokása felugrani és átviharozni az egész irodán (nagy egylégterű) mobillal a kezében, igyekezve nagy feltűnést kelteni. Az mindegy, hogy a magán vagy a céges telefonját kapja marokba, az egyiket mindig az asztalon hagyja, hadd csörögjön folyamatosan, hogy mi, a pórnép, tudjuk csak meg, hogy ő bizony basszájba de kurva fontos ember. Ismeritek azt az érzést, amikor túl sokáig úsztok a Balatonban? Utána este lefekvéskor az ember úgy érzi, hogy benne hullámzik a víz, a hasában, a fejében. Számomra ez a lötyögés egyáltalán nem kellemes, és pontosan így vagyok a főnököm extra hangosra állított telefoncsöngésével. Ha nem szól, akkor is hallom. Csing csing csililing... csing csing csililing... Most is, a bőrömön érzem a hertzeket. Brr.

Lényeg a lényeg, 10 percenként kicsörtet egy telefonnal az egyik tárgyalóba telefonálni. 

Basszus, lehet hogy saját magát, mármint a másik telefonját hívogatja a tárgyalóból. Ez eddig eszembe sem jutott, de nem elképzelhetetlen.

Nos, mi már hetekkel ezelőtt rájöttünk ezeknek a kicsörtetéseknek a miértjére. A fiatalember ugyanis fingik. Sokat. Sokat és büdöset.

Ez önmagában nem is meglepő, tekintve hogy mennyit eszik (erről lesz még szó később), de ha neked dolgod van a tárgyalóban, elég kellemetlen úgy bemenni a kollégáiddal, hogy ótvaros bélgáz csap pofán, ha kinyitod az ajtót.

A legszebb eset azonban mégis ma esett meg.

A főnököm felállt, hogy napszúrást kapott orangután módjára elinduljon kifelé az irodából (fingani). Sajnos igyekezete és minden erőfeszítése ellenére nem tudta tartani a kis lapos, hang nélküli, de annál alattomosabb és szemet csípő fingot, amit az én és közvetlen kollégám háta mögött sikerült szabadjára engednie. A lendületből azért nem tudott kiesni, ezért kiment az irodaajtón, de mivel a tárgyalótermi látogatása okafogyottá vált, amint becsukódott mögötte az ajtó, már nyílt is, és mint aki jól végezte dolgát, visszaballagott a helyére, elégedett fejjel leült, és legalább 4 percig mint egy éppen beszart pelenkás bámult maga elé.

Hogy egy kicsit rólam is szóljon a poszt, elárulom: fantasztikus dolog ha egy meleg csütörtök délutánon az ember háta mögé finganak.

süti beállítások módosítása